Ott hagytam abba, hogy egy év hét hónapra újra a kórházban kötöttünk ki.
Az orvos, aki műttötte, épp a szabadságát töltötte. Nagyon hosszú volt a várakozás. Mindennap mentem a kórházba hozzá, de a kétségbeesésen kívül már nem volt más a lelkemben. Az én szerelmem már nem beszélt velem egyáltalán. A falnak fordulva aludt, vagy úgy tett, mint aki alszik. Nem érhettem hozzá, mert még a bőre is fájt.
Rettenetes volt. Csak álltam a folyosón, a szobája ajtójával szemben és onnan figyeltem Őt. Segíteni nem tudtam, éreztem ahogy távolodunk egymástól. A nővérem mindvégig ott volt mellettem és támogatott. Ezt azóta sem tudom kellőképpen megköszönni. Nélküle nem tudom, hogy bírtam volna ki.
Amíg vártunk az orvosra a drágám hasa már akkorára volt püffedve, mint egy kismamának az ötödik hónapban. Senki nem mondott semmit, csak vártunk és vártunk.
És megérkezett az orvosunk, megtörtént a műtét. A doktor úr elmondta, hogy sajnos már nem tehet semmit… Valahol legbelül ezt tudtam, de a csodára vártam még ekkor is. A csoda viszont messzire elkerült minket, ahogy a következő években is, de az majd egy másik történet lesz.
Szóval kórház, morfium, elkeseredés, tehetetlenség, düh, kín.. ez lett a gyönyörű életünkből.
Aztán az egyik nap, valahogy más lett. Ezt érezte a tesóm és én is. Az orvos azt mondta, a morfiumtól be fog aludni az én kedvesem. Pár percre magához tért, nyugalom és mosoly volt az arcán.
Megcsókoltam és elköszöntünk egymástól. Az volt az utolsó csók, érintés. Akkor láttam utoljára.
Késő délután a málnát metszettem, megnyugtatott. A szomszéd cicának, aki mindig került, most ott dorombolt a lábamnál. Olyan volt, mintha vígasztalni akarna. Azt mondják az állatok megérzik, ha valaki elmegy közülönk.
Éppen zuhanyoztam, mikor a tesóm átjött, elmondani az elmondhatatlant. Azt a nyári éjszakát sosem fogom elfelejteni, ahogy az én Szerelmemet sem.
Az idén ez már tíz éve, hogy megtörtént, de az én szívem még mindig fájón sajog a szeretett Férfiért.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: