Amikor úgy döntöttek odafent, hogy a Szerelmemnek el kell hagynia ezt az életet Ő 42, én 38, lányunk 19, kisfiunk 11 éves volt.
A fiunk az utolsó nehéz időkben egy barátjánál töltötte a napokat. A szülőknek nagyon hálás voltam miatta, hisz így legalább Ő nem érezte testközelből azt a mély fájdalmat.
Tudom, mondhatjátok, hogy a gyereknek joga lett volna elbúcsúzni. Egyszer vittem be a kórházba, mikor még viszonylag jó állapotok uralkodtak. De már akkor sem értette miért lóg cső az apukája orrából. Kerülte a tekintetét, látszott mennyire megvan rémülve.
És akkor elkezdte énekelni az ágy szélénél Horváth Charlitól, a Könnyű álmot hozzon az éj című dalt. Megrendítő volt, nem értettem, azóta sem értem. Évekkel később beszéltünk róla, hogy hogyan jutott eszébe. Nem tudta megfogalmazni.
Amikor egy anya azon gondolkodik, hogyan mondja el a kisfiának azt, hogy az imádott édesapja nincs többé…. Milyen szavakat használjon?
Közben sikítani tudnál, hisz erre nincsenek megfelelő szavak! Ezt nem tanították az iskolában , ehhez senkitől nem kaptál tanácsot az életben.
A szobájában voltunk, Ő az ágy szélén ült, én előtte guggoltam. A lelkemben tomboló orkánt nem tudom kellőképp leírni. Szemébe néztem, megérintettem óvatosan és annyit mondtam : – az Apu már sosem fog hazajönni.
Erre zokogva átkarolta a nyakam, én csak öleltem szorossan és együtt sírtunk.
Mindketten tudtuk, hogy merőben más élet vár ránk, mint amit addig éltünk át.
Egy új, ismeretlen, végtelenül szomorú időnek néztünk elébe.
Arina
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: