Teltek a napok, a hetek, a hónapok. Egy olyan időszakot éltem át, amit nem bírtam megosztani a hozzám közelállóakkal sem. Ott volt a lányom, akit imádok, de nem tudnám megfogalmazni miért, mégsem fogadtam el a segítségét. Ezt azóta nagyon bánom már. Örlődtem magamban, nem tudtam a gyászt kezelni, próbáltam kifelé megfeleni. Sokszor mint egy riadt állat, úgy reagáltam a felém nyújtott kezekre. Már nem akartam én sem élni, így nem. De tudtam, a gyerekek miatt muszáj. Azt gondoltam csak teljen az élet, haladjunk. Még mindig ott tartottam, hogy miként történhetett ez az én Drágámmal, a családunkkal? Tényleg ezt érdemeltük? Tettem valami rosszat előző életemben vagy Ő? Ilyen és ehhez hasonló kérdések keringtek az agyamba. Válasz sehonnan sem érkezett…
Akkoriban a kedvenc kérdésem a “hogy vagy? ” volt. Rendszerint feltették. Sikítani tudtam volna! Mégis hogy lehet ilyenkor az ember? És mikor valaki azt ecsetelte, hogy ő milyen szívesen élne egyedül. Mondta ezt nekem az, aki két pillanatig nem élt egymagában . Én nem akartam egyedül élni.
A páromat akartam ölelni, szeretni, megsímogatni. Annyi tervünk volt együtt, ez sehol nem szerepelt, még csak lábjegyzetben sem.
Az utolsó egészségesen együtt töltött évünkön sokat gondolkodtam. Abban az évben minden sikerült, közösen szárnyaltunk. Az új házunkon nagyon sokat haladtunk, szépítettük. Minden olyan csodás volt, meleg otthont varázsoltunk a házikónkból. Így visszagondolva olyan érzésem van, mintha tudta volna, hogy mi fog történni. Azt akarta legyen kész a családi fészek.
Ahogy teltek a magányos idők éreztem valami nincs rendben velem. Elmentem a nőgyógyászomhoz, aki a vizsgálat után felhívott telefonon, hogy p3-as a rákszűrésem eredménye. Felkerestem a rendelőjébe, ahol felvázolta, hogy időben vagyunk, járjak ecsetelésre, az majd rendbehoz. Így hát jártam hozzá rendszeresen kezelésre. Mikor ennek vége lett, csináltattunk egy újabb rákszűrést, aminek már p2 lett az eredménye. Hurrá! Volt boldogság, megkönnyebbülés.
Így ment el fél év, amikor éreztem valami itt nem stimmel.
Aztán az egyik nap nagyon fájt már a derekam. A munkahelyemen voltam, dolgoztam, azaz dolgoztam volna, de nem bírtam összpontosítani. A fájdalom elviselhetetlen volt a derekam tájékán. Aztán a főnököm megfogott és lekisért az üzemorvosunkhoz. A doktornő fájdalomcsillapító tapaszt ragasztott rám, jól begyógyszerezett és hazaküldött.
Újból felkerestem a nőgyógyászt, újabb rákszűrés volt a program. Igazán nem féltem, nem idegeskedtem.
Pedig az átélt tapasztalatok alapján tudhattam volna, hogy az élet akkor is eltud még venni, mikor már azt hiszed nem tartozol semmivel.
Gyönyörű őszi nap volt, mikor utolért az ítélet : p4
És akkor összecsaptak a fejem felett a hullámok… csak zuhantam abba a bizonyos sötétségbe…
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: