Egy rákos nő naplója

Arccal előre

Mint kiderült a p4-es rákszűréstől, a családom jobban megvolt rémülve, mint én. Hihetetlen, de nem azon forgott az agyam, hogy itt akár bekövetkezhet az, amire egy ideje vágyom.

Az eltelt bő évben úgy jártam ki a temetőbe, mintha tényleg várna rám a Szerelmem. Míg más moziba, kirándulni járt a kedvesével, nekem a temető volt a proramom. 

Mielőtt még beteg lett a párom csak akkor mentem ki, ha elhunyt egy családtagunk, vagy kedves barátunk, és persze november elsején. 

Mindig azt gondoltam, ott a sírban, kővel lefedve, már nem a mi szerettünk van. A párom sem volt egy nagy temetőbe járó. De mikor ő elment, onnantól megváltozott valami, vígaszra vágytam, ezért majdnem mindennap kijártam ahhoz a bizonyos sírkőhöz, de hiába. 

Az első halottak napján kimentem a gyerekekkel és nélkülük is. Mert mikor velük voltam, nem akartam, hogy a nagy nehezen felépített álarcom lehulljon előttük. Ma már tudom talán jobb lett volna, ha együtt sírunk. Akkor lehet nem szakadt volna bele a szívem. Mikor egyedül álltam, csendben sirattam az életünket a temető sötétjében. Szívem sajgott a fájdalomtól, amit ránkmértek. 

Hónapok óta kínzott a veszteség, amin senki és semmi nem tudott enyhíteni, hiszen ennek feldolgozását csak akkor tanultam. 

És én nem voltam jó tanítvány, sőt.. kifejezetten rossz voltam benne, az eredmény, sikerült saját magam megbetegíteni. A mély gyászban, veszteségbe belebetegedtem. 

Akkor tudatosult bennem, hogy járhatok én folyamatosan a “sírkőhöz”, attól nem lesz több emlékem, maximum megyek a párom után. 

Nagy feladat várt rám. El kellett egy olyan úton indulnom, amit az én  angyalaim, kimértek rám. Ez egy veszedelmesen rögös-csúszós út volt. 

Mint kiderült az akkori nőgyógyászom úgy adott át egy számomra akkor még ismeretlen orvosnak: – van két éve hátra, megműtöd? 

Ez a mondat sokszor elgondolkodtatott, hiszen brutál kemény szavak. 

Átirányított egy Teheránban született doktorhoz, akit ha nem sodor az életutamba valami, akkor én már régen nem vagyok itt. Kia dr volt a megmentőm. Az ő nevét azért írom le, mert olyan szaktudása van, hogyha valakinek ilyen, vagy hasonló jellegű a problémája, bátran keressen rá a neten. 

Még az operáció előtt kijelentettem Kia doktornak, bármit kivehet belőlem, bármit tehet velem, de segítsen ezt megúszni. Nem lehet, hogy a gyerekeim elveszítsék az anyjukat. Pláne a fiam, hisz akkor ő teljesenen árván maradna. Nem mérhetnek rá több veszteséget! 

Az első műtétem december hatodikán zajlott. Más csokit kap a Mikulástól ajándékba, én a nőiességem teljes megsemmisítésének kezdetét. Plusz egy óriási vágást a hasamon, ami csövekkel van díszítve, valamint az áttétet a nyirokcsomóimba. 

Drága tesóm szavai végig a fülemben csengtek : – most ez van, ezt kell végig csinálni.

És együtt elindultunk azon a fájdalmas úton, amin a Páromat kísértem hónapokkal előtte… 

Kommentek


Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be:

| Regisztráció


Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az nlc-re!