Wertheim műtétet végeztek rajtam. Ami azt jelenti, hogy a beavatkozás során nemcsak a méhet távolítják el, hanem a petefészket, nyirokcsomókat, valamint a hüvely felső egyharmadát is.
Erre a drasztikus operációra volt szükség az életben maradásomhoz.
Magát a daganatot bennem hagyták, amit a környezetem nem értett. Az orvosom szerint a magyar nők többsége azért hal bele ebbe a műtétbe, mert a daganatot távolítják el először a betegből.
A kórházban lévő lábadozásom viszonylag jól haladt. A nővérek fantasztikusak voltak, mindenben abszolút segítettek.
Műtét után a hajnali napfelkeltében ébresztett a nővérke, hogy zuhanyozás lesz. Hogy én zuhanyozni a 30 cm-es összekapcsozott vágással a hasamon? Azt hittem viccel, de nem volt humoránál. Teljes elszántsággal közelített az ágyam felé, hogy véghez vigyük együtt a tervét.
Átölelt, próbált felültetni az ágyban, én pedig azzal a lendülettel elájultam. Na ennyi volt a közös zuhanyzásunk eredménye.
Nehezen teltek a nappalok, lassan az éjszakák.
Minden erőmet összeszedve próbáltam először csak kiülni az ágyam szélére, következő lépésben már felálltam tipegni pár lépést. Ez mind nagyon lassan ment, hisz a két cső, ami lógott ki a hasamból nem igazán segítettek a mozgásomban.
Aztán ott volt az emlék az “első” zuhanyról. Tudtam ezt nekem egyedül is meg kell tudnom csinálni. És sikerült!! Ezt az örömöt csak azok érzik át, akik már szintén átestek nagy műtéten.
Nagyon szépen haladtam, nem hagytam el magam. Mikor jött az orvosom, hogy akkor most megválunk a hasamból kilógó csövektől, gondoltam ez megint egy kis haladás a hazaút felé. Az első csővel még nem is volt gondom, na de a másodiknál mondtam, hogy ezt ne. Mintha a belemet kezdte volna el húzni.
Megegyeztünk abba, hogy még együtt lehetek egy kicsit az én csövecskémmel.
Jött is két nap múlva a művelet ismétlésére. Nagyon bevoltam parázva. A fejemre tettem a kispárnám, és jeleztem, hogy most. Éreztem ahogy nagyon mélyről megindul a cső, koncentráltam veszettül, mégsem sírhattam el magam.
Mikor már azt gondoltam mostmár elmaradnak a kellemetlen szituációk, na akkor jött az újjabb meglepetés. Ami a nővérke személyében érkezett, aki megkérdezte a betegeit ki, hogy áll széklet terén.
Nehezen, de beismertem annak hiányát. Mondta, mindjárt jön a segítség. Gondolhatjátok mi is volt az. Egy teli pohár ricinus olajjal az ágyam fölé állt, kezembe adta, hogy igyam meg. És addig nem hagyott ott, amíg a pohár üres nem lett. Tudta, ha otthagy ezzel a mámorító itallal, az nem bennem fog célt érni. Na de a mi nővérkénk kitartásának köszönhető, hogy a széklet probléma is megoldódott. Így elköszönhettem egy pár hét erejére a kedves nővérektől a kórházból.
Búcsúzáskor Kia doktorral átbeszéltük a következő programomat, ami az ünnepek után vár rám. A Boldog Új Évet már az onkológián kezdtem…
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: