Kemo után a vérképem olyannyira rossz eredményt mutatott, hogy vért kellett kapjak. A betegségem előtt rendszeres véradó voltam, most fordult a kocka. Beültem az ismerős fotelba és a nővér próbált vénát keresni. Szó szerint próbált, úgy kereste, mint szabadulószobából a kijáratot. Sajnos nem ment neki, én pedig próbáltam tűrni a fájdalmat, egyre kevesebb sikerrel. Hívni kellett a főnővért, hátha neki jobban fog menni . Közben bejött a drága onkológusum is. Aki folyamatosan viccelt,elterelte a figyelmem. De akkor már az ötödik sikertelen szúrás után, a tűrés határomon messze túl voltam. Határozottan megszólaltam, hogy rendben, az utolsó próbálkozás jön, ha nem sikerül haza megyek. Gondolhatjátok a doki fogta a fejét, tudta megteszem.
Mindenki rákészült a műveletre. Becsuktam a szemem és azt hajtogattam : – pálmafák-tengerpart 🙂 Erre a doki rákontrázott : – meg pasik 🙂 És lőn csoda, végre találtak vénát, amin keresztül a vér már csordogált is az ereimbe.
A fizikai – lelki állapotom még mindig tudott mélyebbre hanyatlani. Egy otthon töltött napom alatt nem bírtam felkelni a nappali parkettájáról. Könnyen sikerült összecsuklani, de a felkelés onnan már nem ment. Ilyen gyengének még sosem éreztem magam. Nagyon kiborított a kiszolgáltatottság érzése. Tesómékat hívtam telefonon, hogy jöjjenek, szedjenek fel. Ahogy mindig, akkor is egyből számíthattam rájuk. Nem mondtam el nekik, hogy akkor azt gondoltam legyen már vége, most van elég. Nem bírom már ahogy sorozatos korbácsütésekkel szántják a szívem- lelkem. És vajon meddig bírom?? Ez a gondolat mindenkit utolér. Engem épp akkor talált el. Az érzelmi hullámvasúton való utazásom végtelennek tűnt.
Közben a gyerekeim felé mérhetetlen hálát éreztem. Sokat segítettek mind a ketten. A lányom, a párom elvesztése után nem sokkal elköltözött a barátjához. Ez természetes is lett volna, ha nem abban a lelki állapotban vagyok. Szegény alig merte elmondani. Ami neki boldogság volt, az nekem a belső háború tetőzése. Én csak azt láttam, hogy a kis családunk egy fontos gyöngyszeme elhagy minket. A reakcióm, hogy három napig nem szóltam hozzá a köszönésen kívül. Ez nem azért volt mert haragudtam rá, nem volt bennem ilyen érzés. Inkább az életre, amiért csonka családot faragott belőlünk. Sajnálom, amiért nem osztoztam az örömében. Nem voltam rá képes… Így Ő a fővárosunkból utazgatott haza azért, hogy segíthessen nekem.
Tehát a fiammal éltünk ketten, abban a családi házban, ahol előtte négyünk kacagásával, rezdüléseivel volt megtelve a ház. Sajnos így az én gyermekem sokkal többet látott, tapasztalt, mint amit más ember egy egész életen át megél.
Nagy teher, mikor kilenc – tíz évesen végig nézi valaki az édesapja elhervadását, halálát, majd nem sokra rá az anyja betegségét. Meg sem rezdült, ha zuhanyozni, öltözni kellett segíteni vagy ebédet rakni elém. Sosem mondta, hogy “majd”, “mindjárt”, az első szóra ott volt mellettem. Vagy ha “furcsa” hangokat hallott a wc-ből, már kérdezte is, – hogy jól vagy?
A szívemben a szereteten kívül nagyon nagy hála van irántuk, és köszönöm nekik, amiért Ők engem választottak, mint anyát.
Kommentek