A barátság fonala

Most arról írok nektek milyen hatással volt a betegségem a barátnőimmel való kapcsolatomra, mennyire volt erős az a bizonyos barátság fonál.

Mert persze nem tudhatod, hogy a körülötted lévők miként is dolgozzák fel, hogyan tudják kezelni – elfogadni a veled való történteket. Bizonyos mértékben ők is érintve vannak, hisz nekik ezt a helyzetet kezelni kell/lene tudni. Ez persze nem könnyű, és nem is megy egyformán. 

Bevallom ebben én is nagyon rossz voltam mindaddig, míg a saját bőrömön meg nem tapasztaltam milyen az mikor elveszít az ember valakit, aki mindennél fontosabb a számára . Vagy egy halálos kórral állsz szembe, és tudod nem lehetsz te a vesztes, mindenképp győzni akarsz.

Most három, számomra nagyon fontos emberről mesélek, ahogyan én látom, miként is kezelték ezt a viharokkal teli helyzetet. 

Legyen az első barátnő Rina, akivel az esti iskolán találkoztam. Nagyon hamar “kinéztük” egymást, természetesen padtársak is lettünk. A suliban sokat segítettük egymást, bár sulin kívül kevés volt a közös program. Majd segített munkahelyet váltani, utat nyitott az új világba. Csatlakoztam hozzájuk, azóta is egy cégen belül dolgozunk. Mindég számíthattunk a másikra, bár szerencsére sok probléma nem adódott, legalábbis olyan, amivel a másikat terheltük volna. Nem voltunk sosem sülve-főve együtt, mégis mikor találkoztunk a témából sosem fogytunk ki. Rina nagyon aggódott miattam, a tesómat sűrűn hívta az állapotom miatt. A kórházban nem látogatott meg, de ezt nem is vártam. Tudtam, hogy a távolból aggódva figyel. 

A második barátnőt nevezzük Irinkának, biztosan tetszeni fog neki a névválasztásom . Ő a legősibb Barinőm, akivel mindent tudunk egymásról. Tizennégy éves koromtól ismerjük egymást. Vele aztán tényleg mindent megéltünk, jót- rosszat egyaránt. Természetesen van mikor összeveszünk, haragszunk egymásra, de mindég kibékülünk. Sokszor mondom, olyanok vagyunk, mint egy házaspár. Együtt is dolgozunk, mondhatni együtt élünk. Irinka a betegségem alatt sem hagyott el, mindég akkor volt ott, mikor kellett. Meglátogatott a kórházban, munka után leszállt a vonatról és beugrott hozzám csevegni. Sokat beszéltünk telefonon, ügyesen állt a betegségemhez. Nem mutatta ki mennyire riasztja, ami velem történik. Pedig biztos vagyok benne, hogy nagyon féltett. A mi fonalunk azt hiszem már örök lesz. 

És jön Dria, akit szintén nagyon szerettem. A régi munkahelyemen ismertem meg. Egy vidám, fiatal csajszi, hatalmas szívvel. Sok időt töltöttünk együtt, alig vártam, hogy jöjjön hozzám. Mikor a kisfiammal otthon voltam gyakori vendég volt nálunk. Vele csak az örömöt, vidámságot éltük át. Nem hasonlított ez a kapcsolat Irinkáéhoz, hisz erre a barátságra a gondtalan éveim közepén találtam rá. És mivel nehézségek akkoriban nem adódtak, minden happy volt.

Ő okozta a legnagyobb törést, csalódást. Dria nem tudta kezelni mikor megbetegedtem. Nem keresett, nem írt, nem hívott. Ezt nagyon nehezen tudtam elfogadni. Bajban vagyok, Irinka mellettem, Rinát is tudom, hogy érdeklődik, figyel rám. Akkor Dria miért nem, hol van?

Ő volt az, akivel megszakadt a kapcsolatom, valami eltört. A szívem sokáig sajgott a szilánkoktól. Hiányoztak a beszélgetések, a nevetések. Csak a netről láttam róla infókat. Így innen tudtam meg azt is, hogy kislánya született. Azt mondta nem merte elmondani. Sajnálom, amiért azt gondolta nem tudnék az örömében osztozni. Így kimaradtam abból, hogy végre megtalálta a párját, várandós lett,… ez újabb gyomros volt, és nagyon fájt. Évekig nem beszéltünk, még egyszer meg nem tört a jég és elkezdtük keresni egymást. Már nem emlékszem ki tette meg az első lépést. Találkoztunk, elhozta tüneményes kislányát is. Beszélgettünk, de valahogy ez már nem volt az igazi. Mint kiderült nem tudta kezelni a betegségem és a vele járó viszontagságokat. Nem is erőltettük tovább. Időnként összefutottunk az utcán, pár mondatot váltottunk. A múlt héten is ez történt. Találkoztunk, beszélgettünk, és újra nevettünk. Most éreztem először azt, hogy nem haragszom rá. Örültem az érzésnek, könnyűnek éreztem magam tőle. 

Az ember nem tudhatja kivel érdemes felülni a viharvasútra, és ki az, akivel együtt is száll ki a végén belőle. 

Nem mindenki tudja elfogadni, ha a sors fájdalmas útra tereli az életet. Én szerencsére ma már jó úton haladok 😃