Most teszek egy kis kitérőt az időben. Sajnos olyan tragédia történt újra a családunkban, amit épp ésszel nehéz feldolgozni.
A péntek nagyon klassz napnak igérkezett. Fizetés nap, oklevelet, érmét és pénz jutalmat kaptam, a cégnél eltöltött 15 évemért. Feldobott hangulatban voltam, tervekkel a hétvégére. Mikor megszólalt a telefonom, láttam a kijelzőn, hogy a tesókám hív. Nem az a vidám “na helló” volt, mint ahogy máskor cseng a hangja. Halkan, idegesen szólt ; – Anyukát baleset érte!
Megy gyorsan a mami munkahelyére, a mentő is úton van. Megbeszéltük felhív, mikor megtudja melyik kórházba szállítják anyukát, és akkor indulok utánuk.
Itt még azt gondoltam, oké, a mami elesett, megütötte magát, nyilván bent kell maradnia éjszakára megfigyelésre, aztán másnap repíthetjük haza a kis családi fészkébe a papához.
Tesóm jelzett, hogy a János kórházba vegyem az irányt. Felültem a villamosra, fél órán keresztül néztem a tájat és kattogott az agyam, mi is vár rám. A kórháznak hatalmas a területe, kb tíz percembe telt mire megtaláltam a tesóm, aki sírva borult a nyakamba. Akkor már én sem tudtam tartani magam. Elmondta a mami a műtőben van. Kijött a nővér, hogy megkérdezze milyen gyógyszereket szed az édesanyánk. Azt tudtuk, hogy a palettán van vérhígító is, de ennyi. Papától kellett megtudni a pontos tablettákat. Ezen a ponton megfogadtuk illyen mégegyszer nem lesz, össze fogjuk írni ki- mit szed. Sajnos vannak helyzetek, mint például ez a mostani is, hogy tisztában kell lennünk ezekkel az adatokkal.
A műtő ajtajánál izgulva, idegesen, sokszor sírva öleltük egymást, úgy várakoztunk.
Anyuka állítólag megcsúszott a lépcsőn, elesett és súlyos fejsérülést szenvedett. Itt még ez volt a történet.
A műtétet végző két orvos elmondta, nagyon súlyos a sérülés, tíz nap a kritikus idő, és az agy nagy részben megsérült. Már a tíz nap kritikus időnél fonalat vesztettem, nem hallottam meg semmit az orvosok szavaiból. A gondolatok sebesen cikáztak a fejemben, Istenem segíts…, ezt nem teheted anyukával…, a család ezt már nem bírja el!!!
Megsemmisülve mentünk fel a várba, ahol anyuci dolgozott. Az ott lévő hölgyet megkértük mutassa meg, mi történt valójában.
A nappali közepén egy csapó ajtó volt nyitva, mert lent a szerelő dolgozott. Én még ilyet nem láttam! A nappali közepén, akár egy gyilkos cápa tátott szájjal, ami arra vár, hogy valakit elnyeljen. És anyukát elnyelte. Ebbe a kb két méteres betonozott, mélybe zuhant bele, ahol szétverte a fejét. A gyomromban a fájó érzés azóta sem szűnt meg, elképesztő a gondolat is. Nem tört el keze- lába, egy kék folt sincs rajta, de a feje…. Most csak a remény van.
Haladtunk hazafelé, a papához. Nagyon féltettem, hogy fogja viselni. Ötven éve házasok, volt rossz és jó is az életükben, sok mindent átéltek együtt. Ami rossz volt, azt mind az alkoholnak köszönhető és apám gyengeségének. Az utóbbi időben sajnos apám nagyon beteg lett, de annyi jót hozott, hogy inni nem iszik már. Így nagyon szépen élnek kettesben.
Szombaton mire beértünk az intenzívre, újból műtőtték a mamát, mert bevérzett a feje. Megvolt a CT. is, ami alapján kaptunk egy kis morzsányi reményt.
Nagyon nagy harc vár anyukára, a családra egyaránt. Nem értem az újbóli megmérettetést. Mondtam is a tesókámnak; mit akarhatnak még tőlünk az égiek, hisz mi jó testvérek vagyunk, összetartó család. Minket nem kell ennél jobban összekovácsolni.
A feladat újra adott: Minden erővel előre, csak a jövőre koncentrálni, remélve pár hónap múlva csak egy rossz álomnak fogjuk betudni a történteket.
Kommentek