Az utolsó 33 nap

33 nap, ennyit töltött anyukám a fájdalommal teli reménykedéssel a baleset napjától haláláig. Igen, ez lett a vég, egy ragyogó csillaggal megint többen lettek az égen. Most már nem szenved, nem fáj semmije. Csak akiket itt hagyott, azoknak hasad meg a szívük.

Újra szembesültem az életünk törékenységével. Sokszor olyan “hangzatos” szavaknak gondoljuk, hogy az életet meg kell élnünk, mert nem tudhatjuk meddig van benne részünk. Pedig újra és újra bemutatják nekünk, milyen vékony cérnaszál választ el életet és halált.

Most újra össze kell szednem magam, erőre kapni, építeni a lelkem. Nagyon egyedül érzem magam, már most annyira hiányzik a hangja, a nevetés, a szeretete. Felfoghatatlan, hogy nincs többé anyám… 

Én egész végig pesszimistább voltam, mint a nővérem. Ő volt az, aki az orvosok diagnózisát átformálta a számunkra legmegfelelőbbnek. Ha azt mondták nincs változás, tesóm szerint ez jó, mert akkor romlás sincs. Volt olyan doktor, aki már csak sajnálkozva mosolygott, a mi optimista képzelgéseinken. Én az egészből inkább azt olvastam ki, hogy a kezdeti mozgások, reakciók lassan abba maradnak. Anyuka egyre többször aludt, keveset mozgatta tagjait, pedig a gyógyulása miatt ez nagyon fontos lett volna. 

Mikor elérkezett a nap, hogy átvigyék az intenzívről az osztályra, apró reménypillangók repdestek a szemem körül. Azt hittem itt majd megindul a javulás, hisz sokkal több időt tölthetünk vele, a gyógytornász is hatékonyabban fogja tornáztatni… Ehelyett az átszállítás már annyira megviselte, hogy azt hittük nem éli túl. De mégis kicsit jobb lett. Az osztályon töltött negyedik napja egy keddi napra esett. Tesómmal ketten voltunk nála. Nagyon szépen telt. Folyamatossan masszíroztuk, símogattuk, gondját viseltük. Beszéltünk hozzá, kérdezgettük és ő a szép búzakék szemeivel pislogva válaszolt. Ügyesen mozgatta a kezét, megfogta a szájnedvesítő pálcát és saját magának a szájához emelte. Hurrá, ez igen!!! Dícsértük, ügyes vagy mami, látod megtudod csinálni! Megható percek voltak, mikor kimondtam neki, hogy szeretem és az én anyukám mosolyogva formálta a szavakat, úgy válaszolt: – én is. 

Próbált nekünk a fal csempéjére is írni, de sajnos nem tudtuk megfejteni az apró betűk jelentését. Tesóm ekkor hirtelen ötlettől vezérelve azt mondta : – én a helyedben azt írnám le, szeretlek benneteket! Erre anyuci bólintott, hogy azt íra a falra. Ez annyira megható pilllanat volt, hogy az én erős nővérkém elpityeredte magát. Pedig mi mindig vigyáztunk erre, a mami előtt nem szabad sírni, keseregni.

Nagyon nehezen hagytuk ott, hisz végre egy remek, érzelmekkel teli délutánt tölthettünk el az anyukánkkal. 

Aztán jött a szerda. Kb 11 óra volt mikor a tesvérem felhívott, pakoljak össze a munkahelyemen és induljak, mert a kórházból hívták, hogy anyánk rosszul van. Sírva szedtem össze a holmimat, siettem lefelé a lépcsőn, minél előbb a kórházba akartam érni.

Mikor kiléptem az utcára a nővérem és a sógorom kint álltak és rám vártak. Minden összeomlott, a kimondatlan szavak felszínre kerültek. Elárult minket már megint a sors. Ott álltunk zokogva , egymást átölelve, a fájdalmunk tomboló viharában fuldokolva. Valójában ezek a saját könnyeink voltak. Fekete hullámok örvénylettek körülöttünk és tudtuk megint új epizódhoz érkezett az életünk. Így Anya nélkül, semmi nem lesz már olyan, mint előtte.