A sors útjai

Ott tartottam, ha meglesz a sikeres műtét akkor másképp csinálok sok mindent. Gobdoltam ráfekszem a társkeresés vonalra. Nagyvonalúan, lazán kezelve, nem hibákat, kifogásokat keresve.

Az elképzelés remek volt, na a kivitelezéssel már bajok voltak. Próbáltam, de tényleg. Az igazság az, hogy még rosszabbul alakult, mint előtte. Olyannyira nem volt potenciális jelölt, a levelek is elkerültek, amiért a döntésem az lett: – hagyd abba, nem fog eljönni a várva várt Férfi!

Töröltem magam a két társkeresőről, amiknek előtte reményt adtam. Most úgy érzem, nem bennem, hanem a csillagaimbam van a hiba. Valamikor olyan egyszerű volt. A kiszemelt pasival egymásra néztünk, és már ment is minden a maga útján. Nem voltak játszmák, megjátszások, előadások…. vagy csak szerencsém volt. 

Akkoriban fiatal, vidám, magas, csinos fiatal nő voltam.

Mára a magasságom maradt meg egyedül. Nagyon megviselt az elmúlt tíz év, nem tagadom, “látszanak” a sebek. Kívül- belül viselem nyomait, annak ahogy megtiport az élet. Próbálom agyban is edzeni magam, olvasom a motivációs idézeteket, amiktől időnként égnek áll a hajam. Mert olyan nincs, hogy az ember állandóan tudna benne hinni. Értem én az elgondolást, miszerint mi döntünk.

De őszintén, dönthettem én akkor mikor a Szerelmem meghalt, vagy mikor áttétes méhnyakrákom lett a lelkifájdalmaktól, vagy dönthettem akkor mikor az Édesanyámat elvették tőlem?

Erre válaszoljon nekem valaki! És akkor talán sikerül nagyobb odaadással olvasnom a motivációs üzeneteket.

Változás az lett bőven az életemben, de főképpen anyuka halálával.

Mindig nagyon féltem az anyagi helyzetettől, mi lesz ha a lakáshitelt nem tudom fizetni, ha elveszik a házam. Bár tudom ezt a családom sosem engedte volna. Mindig ésszel vásároltam, figyeltem hogy lehet a lehető legjobban kijönni, úgy, hogy a gyerekeknek fel se tűnjön.

Anyuka halálálával, mint akinél felkapcsolták a villanyt, döbbentem rá, hogy nem szabad ennyire az anyagiakra koncentrálni. A mami is ezt csinálta, dolgozott, pedig nyugdíjas volt, pénzük is volt már. Nem lett volna szükség a görcsölésre, a hangya üzemmódra. Lehetett volna már tücsök is. 

Bárcsak lett volna….

Szóval én most érzem azt, van állásom, biztos egzisztenciám… miért félek mégis? Ezt elengedtem. Nem jár azon az agyam – a mi lesz, ha? Mindig, miden megoldódik. Vagy így, vagy úgy, de a sors kereke csak pörögni fog. Nem fogom tudni mit is dobnak ki számomra.

Eldöntöttem több utazásban fogok részt venni, ha lesz kivel. Vagy, ha a keresztlányom befogad 🙂 Próbok nyitottabban, rugalmasabban élni. Lehet így talán egyszer kikerekedik újra az én világom is.