Most, hogy a család felállása merően eltér a régi állapotoktól, mindenki tanulja az új helyzetet. Apánk egyedül maradt, a párja nélkül, aki 50 éven keresztül a társa volt, jóban- rosszban.
Sajnos nekem sokkal több a rossz, mint a jó emlékem. Kimondhatjuk, hogy az ital fontosabb volt az ivócimborákkal, mint a családja. Legtöbbször azt választotta, egy kis szanaxal megtoldva. Persze az alkohol önmagában is pusztítja az embert és vele együtt a családot is. Mikor nem volt piás a világ legrendesebb embere volt, de ha ivott, és ezt persze sokszor tette, nagyon durva volt anyánkkal. Verbálisan, fizikálisan egyaránt bántotta. Sajnos ilyenkor nem tudtam segíteni, gyerek voltam, ráadásul gyáva is. Hacsak az nem számított támogatásnak, hogy lerohantam a keresztapámhoz jöjjön fel azonnal, állítsa le. A sok cirkusz hatására az alvási pózom magzatpózzá alakult. Azért ez sokat elárul a gyerek- és tinikoromról.
Dolgozni kb ötven éves koráig dolgozott, utána már nem. Hányszor mondta, hogy ő ugyan ennyiért nem fog dolgozni egész nap. Így hamar leszázalékoltatatta magát, ahogy akkoriban ez nagy divat volt. Persze anyánk ő bírt, még nyugdíj mellett is, hogy szépen éljenek.
Most apám élvezheti a felújított házat…amit anyánk nagy cirkusz árán újíttathatott csak fel.
Szóval ez az apa, aki anyámat verte, sértegette, nem dolgozott éveket, most egyedül maradt. Az utolsó másfél évben csak azért maradt abba az ivás, mert olyan halálos betegsége lett, ami miatt nem bír inni. Na és itt jön a történet egyik érdekes pontja. Mintha másik “adót” nézne, teljesen másképp emlékszik az elmúlt évekre. Sokszor felvont szemöldökkel hallgatom, hogy náluk sosem volt semmi probléma. Tiszta Andersen amit előad! Egyik részem sajnálja, ezért nem szólok, hogy helyre tegyem. De van egy másik, egy olyan mély és nagy fiók a lelkemben, ami telis tele van sérelmekkel. Sok minden be van oda pakolva, és az emlékek nem tompulnak. Magamban vívom a csatáim, mert sajnálom, mint embert, de…. tudom, ha őt veszítettük volna el nem fájna így.
Most egyik héten a tesóm, másik héten én hozom el hétvégeken. Nem mindig megyek érte lelkesen. Volt olyan, mikor legszívesebben nem is mentem volna el érte, annyi harag volt/van bennem. Nem is merek belegondolni, hogy ez meddig fog így folytatódni. Ezen nem azt értem, hogy a kaszásnak szurkulok. Csak mindenkinek tanulnia kell ezt a helyzetet, amit az élet elénk rakott.
Sajnos az önzősége határtalan. Délelőtt már megyek érte, ebédelünk, csevegünk a semmiről, aztán tesókáméknál kávézunk. Én balga háromkor már mennék, hisz fáradt vagyok , reggel ötkor kelek, indulok dolgozni. Persze kiakad, hogy akkor minek hozom el, ha már vinném is haza! Akkor legközelebb át sem jön az ebéd miatt!
Próbálom viccesen elütni, tesóm felé fordulva, hogy akkor megnyerte a papát állandóra. Ezt csak így lehet, lazán, nem befeszülve lereagálni.
Tudom örüljek, amiért legalább még őt megtartották nekünk. Értékelnem kell azt amim/akink van, hisz nem tudatjuk a következő körben ki esik ki a játékból.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: