Haladás az úton

Akkor lelkileg eléggé megzuhantam, ezer és ezer gondolat járt a fejemben. Folyamatosan az foglalkoztatott vajon meddig kell ebben a fizikai és lelki nyomorban araszolnom előre. Szinte csak kúszásnak éreztem a haladás tempóját. 

Hiába a sikeres műtét, már az újabb kemo járt a fejemben. Tudtam milyen kegyetlen csata jön újra. Nem bírtam aludni sem. A hálóban forgatta a család az ágyam, hogy talán jobb lesz. Lehet vízéren fekszem, ezért nem sikerül nyugodtan aludni. Forgathattuk egyik helyről a másikra, sajnos az álom sok esetben elkerült. Én tudtam, hogy nem az ágy helyzetével van baj.. 

Az én problémám egész mélyen a lelkemből jött. A Párom elvesztését még mindig nem sikerült feldolgozni, és a magány ami a szívemet – lelkemet sebbel borította, felemésztett. Nem tudtam nevetni, csak valami fura fintorra húzni a szám, mikor úgy éreztem elvárják tőlem. Próbáltam kifelé megfelelni, ne sajnáljon folyamatosan a család. Mert tudtam, hogy ők mindent megtennének csak nekem jobb legyen. De mintha savval lett volna a szívem leöntve, annyira mardosott belülről a veszteség. 

Ahogy jött a második kemoterápia ideje belázasodtam. Két teljes hétig folyamatos lázat produkáltam. Nyilván a szervezetem is tiltakozott az újabb kemo ellen. Na hiába, az onkológusum először még azt mondta rendben, pihenjek, de a második hét után berendelt. Kiharcoltam nála, hogy az első három napot bent töltöm, de a negyedik és ötödik kezelésre hoznak-visznek. 

A szobám elfoglalása után mentem a rutin vizsgálatokra, mérekezésre. A nővérke meg is lepődött, ugyanis én a két kemoterápia között nem fogytam, sőt híztam egy teljes kilót. Ebben nagyon nagy meló volt. Aki próbált már úgy enni, hogy közben csak forgatja az ételt a szájában, alig bírja lenyelni, az tudja miről beszélek. 

Újra jött a méreg befogadása a szervezetembe, a folyosón töltött idők, liftes nénivel való beszélgetések. 

A hányinger, a “foglald le magad, csak ne gondolj bele betegségedbe” idő. 

Ez lehetett volna az Énidőm is, de akkoriban még nem olvastam a motivációs idézeteket, nem néztem Szabó Pétert. Pedig lett volna idő elmélkedni ezeken az előadásokon és erőt meríteni belőlük. Valószínűleg hasznosabban telt volna az idő. Ehelyett lassan, kínlódva teltek a napok. Alig vártam a szerdát, hogy haza vigyenek. Csütörtökön, mikor vissza érkeztem, nem is a kórteremben, hanem egy foteles szobába kerültem. Sokkal komfortosabbnak éreztem. 

Itt találkoztam egy balettáncos nővel. Nagyon szép volt a betegség ellenére, megtörve is. Sokat beszélgettünk azon a napon, és azóta is időnként eszembe jut. Nem tudom ő kapott-e még egy esélyt, ahogy én is. 

Sajnos nem mindenkinek adatott meg, hogy tovább tanuljon az életben elésodort feladatokról. Én még mindig tanulásra vagyok ítélve, de csak remélni merem, hogy odafentről büszkén néznek le rám.