Most egy nagyon érzékeny témáról mesélek nektek, ami manapság társadalmi probléma is; a társkeresés.
Teltek az évek felettem is, azt gondoltam talán nem kellene egyedül maradnom. A lányom már elköltözött, a fiam is lassan kirepül a biztonságos, meleg fészekből. Bár csendben megjegyzem, Ő rabszolgának érzi magát itthon 🙂
Nagy reményekkel fel is regisztráltam az internet egyik legszimpatikusabbnak tűnő társkeresőjére. Ilyenkor még lelkes az ember lánya, hisz van önmagáról egy kép, úgy gondolja talán el is kelhet. Aztán jönnek a levelek, amikből rögtön elkezdünk szelektálni. Ez nem elég magas, nem elég kedves a tekintete, a másiknak kissé maradi a frizurája, a következő talán nekem való lehetne, de mi ez a ruha rajta…. Nézzünk mélyen magunkba hölgyek, nem így van?
Na de ha valaki mégis megüti az általunk felállított mércét, akkor eljutunk odáig, hogy beszéljünk vele telefonon. Jobb esetben tudunk két értelmes mondatnál többet váltani a kiszemelt férfival, akkor jöhet a várva várt randevú. És ott, az első találkozásnál minden eldől.
A párom elvesztése után az első férfit igazán arra, használtam, hogy kihúzzon abból a mély gödörből, amibe belezuhantam és ott ragadtam. Erre nem vagyok büszke, de nagy szükségem volt rá. Sokat segített, figyelmes volt, és szép lassan valamit éreztem is iránta. Bár szerelemnek egyáltalán nem nevezhetjük. Aztán kiderült, hogy jobb szeretne egy vitrinbe zárva tartani. Hamarosan el is váltak az útjaink.
Kis idő múlva újra nekiálltam a leendő párom felkutatásának. A folyamatok, randik újra ismétlődtek, majd találkoztam is egy kedves pasival. Telt az idő mellette, és megint azon kaptam magam, hogy ez nem az, amit én keresek.
Sajnos vagy szerencsére, az én Szerelmem olyan magasra tetette fel a lécet, hogy nem volt ember, aki megugorja. Nem szerettem volna a helyükbe lenni 🙂
Hasonlítgattam, tudom ilyet szigorúan tilos tenni, de nem tudtam elvonatkoztatni a régi életemtől. Kerestem az emlékeimben élt szerelmet, azokat az érzéseket, amiket valamikor éreztem. Nem értettem, miért is nem dobogtatja meg újra valaki az én kemény szívem.
Hol marad a heves szívdobogás, az össze- vissza dadogás, a gyomorban való jól eső bizsergés? Mert persze erre vártam én is, mint sok női társam. Bár a családom próbálta jelezni, hogy ez már nem így működik és ne várjam azokat az érzéseket, amik a régi, csodálatos időkben körül dongtak.
Közben egyre nyomorultabbnak éreztem magam. A betegségem miatt minden randit azzal kellett kezdenem, hogy beavassam a választottamat a betegségemmel járó hátrányokba. Mert persze szegény pasik nem tudják mit jelent egy méhnyakrákos nővel szeretkezni. A mi nőiességünk elvérzett a műtét oltárán. Ez egyre nagyobb teher volt a lelkemnek, amelyet folyamatosan sirattam .
Mikor végre találkoztam olyan férfival, akivel eltudtam volna képzelni hosszabb távra is az életet, ott két- három hónap múlva kaptam egy levelet, hogy ezt mégsem tudja bevállalni. Ugyanis egyre rosszabb állapotba került a hüvelyem, a szeretkezés már nem örömet, hanem fizikai és lelki fájdalmat okozott. Nem hibáztattam senkit ezért, de ez nem azt jelenti, hogy nem borultam ki miatta. Sirattam magamat, az újbóli elszállt lehetőségét annak, hogy szeressenek. Mert mindenki a szeretetre/szerelemre vágyik. Arra, hogy valaki átölelje, lássa a másik szemében a vágyat, ha meglátja a Nőt mosolyra húzódjon a szája, csillogjon a szeme. Én is ezekre vágytam és vágyom azóta is.
Lelkileg most érzem nyitottnak magam egy új, teljes kapcsolatra. Várom, hogy a magányt felváltsa az a fantasztikus érzés, melynek a neve ; szerelem. Most, hogy eljött az idő, mikor már nem csak kapni, hanem adni is akarok egy kapcsolatban.
Kommentek